Igaz mese a Hatvankettesekről
- Osztály vigyázz!
Tanító néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma megfogyatkozott, de az élet viharában meg nem tört. Így, hát 50 év után jókedvűen bulizunk. Mert ma itt mostani szóval élve buli van. Igazság szerint itt most 64-65 éves öregasszonyok, öregemberek találkozója lenne, ha úgy lenne… De nem úgy van! A perkátai kertek összes virága mosolyog vissza a divatos, fiatalos ruhákon, a perkátán port rúgó gyerekek szemrebbenés nélkül feszítenek öltönyeikben. (Pedig életük nagy részét munkásruhában élték le.) Még, hogy öregasszony, öregember? Nagyítóval sem találni a teremben. De ezek csak külsőségek... a lényeg a ragyogó, könnyes szemekben, az ölelő karokban van.
Ma, itt a valamikori Misi kocsmában nagy ünnep van. 50 évvel ezelőtt 36 leány és 25 fiú ballagott el a perkátai iskolából, hogy nekivágjon az életnek. Mert ahányan, annyi felé sodródtunk. De én büszkén merem kijelenteni, hogy az ötven évvel ezelőtti falusi gyerekekből Emberek lettek. Nagy E betűvel. Becsülettel, tisztességgel, szorgalommal helytálló szülők, nagymamák, sőt már dédik is. Tisztességgel helytálló csőszerelők, varrónők, óvónők, vagy éppen fontos beosztású vezetők. Mi még nem a technika világában élő iskolások voltunk. Nekünk az összes tudományunk egy HB-s ceruzában, meg egy piros-kék színesben volt. Segítségünk egy kockás, meg egy kétvonalas füzet, az évekig koptatott táskában. - No és az eszünk! Akkor bizony mindent észben kellett tartani. Mert akkortájt az egerek a kamrában futkároztak, nem a számítógépasztalon. Ma itt a valamikori „Misi kocsmában” nagy ünnep van. Az 1961-62-es tanévben a perkátai kastélyban 735 iskolás tanult. Mi akkor nyolcadikosok voltunk. Ötven éve... szinte hihetetlen...
De ma hazajött ünnepelni Pestről a Südi Mancika, a Nagy Laci, Fehérvárról a Baráth Peti, Rácalmásról a Szabó Pista. Nem volt akadály sem az őszi időjárás, sem a kilométerek.
- Te, emlékszel mikor a Györkös tanító bácsi...
- De ne azt mondd! Hanem amikor az öreg Kotosz Gyula bácsi...
- Az semmi a ceglédi kannás esethez képest!
Ha csak egy délutánra is, de hazajött a dunaújvárosi csapat: Bogó Jutka, Bölcskei Katus, Klics Marcsi, Sándor Panni, Ujfalusi Rozika. Hazajöttek átölelni egykori játszótársaikat, padtársaikat. Mert az élet sokfele sodort minket, de legalább öt évenként egy szerető délutánra, egy szerető ölelésre mindenkit hazavár Perkáta. Szerető ölelésre várja őket a Major Laci, a Horváth Jani, a Kusler Marika, a Fülöp Feri, a Nyuszi Imre. Jaj, ki ne maradjon az örökké jókedvű Csirkó, a munkában elnyűhetetlen Siba Culika, a mindig szerény, jólelkű Bezerédi Anci, Kovács Magdi, a kedves mosolyú Kovács Marika, a mindig elegáns Hegedűs Jutka. Szívem szerint egyenként felsorolnám osztálytársaim nevét, mert nagyon jó kis csapat voltunk mi nyolc éven keresztül. De nagyon jó kis csapat vagyunk mi így ötven év után is.
- Osztály vigyázz!
- Tanító néninek tisztelettel jelentem... Mert hála az égnek, még van kinek jelenteni. Marton Ilonka néni, aki másodikos korunkban nevelt és tanított minket, ma is közöttünk él. Szerető kedves szavai akkor, és most is példa értékűek számunkra.
Osztály vigyázz! - és a 64 éves egykori iskolások fürgén pattannak föl az asztaloknál, hogy megadják a tiszteletet egykori kedves tanítójuknak. Ilonka néni piciny, törékeny alakja, kedves halk szava, szerető szíve - én úgy gondolom, hogy ikonja lehetne Perkátának.
Drága Tanító néni! Kedves 62-es osztálytársaim! Megígértétek ma, hogy nagyon vigyáztok magatokra! Megígértétek ma, hogy öt év múlva újra átöleljük egymást.
- Hát akkor osztály vigyázz! Mert nem szeretném, ha cserbenhagynátok engem!
A fehér masnis úttörőlány:
Mészáros Zsuzsanna
Utóirat:
- Én nem vittem sokra az életben, csak fölneveltünk két gyereket. Szerényen, de útnak indítottuk őket az esküvő után. Most meg hála Istennek négy kis unokát imádhatok. A papával meg 43 éve élünk együtt jóban, rosszban - mindezt szerényen, lehajtott fejjel mondja egyik osztálytársam.
- Nem vittem sokra...
A JÓISTEN előtt Te vitted a legtöbbre!
Perkáta, 2012. november 18.
Mészáros Zsuzsanna
Képek az osztálytalálkozóról