DÁTUM / NÉVNAP


HIRDETÉSEK

Szőke Imre e.v.
2431 Perkáta
Dr. Baráth Károly u. 51/A
+36 (30) 378 5478
imre.szoke19[at]gmail.com

Hosnyánszki László klíma- és villanyszerelés Perkátán és környékén

PatikaPlus Gyógyszertár Dunaújváros Tesco

B&D Kft - Dunaújváros

Suli-Soft-Design: a webes alkalmazások akadálymentesítője

József Attila Könyvtár Dunaújváros

A Perkáta Online az MTI hivatalos hírfelhasználója

legifotok.hu - Magyarország a magasból

VighFoto - esküvő, koncert, rendezvény fotózás

8. Gyermekkorom emlékei...
IGAZ MESE A PARASZTEMBER LEGNAGYOBB MUNKÁJÁRÓL, AZ ARATÁSRÓL

Aratás „Máma íletet vetek!” - mondta Csepecz öregapám, és kiment a Szalasinába búzát vetni. Mert valamikor az én gyermekkoromban, a búza az életet jelentette. Szinte ünnep volt a vetése, és az aratása. A „bánkúti” fajta volt a legszebb az itteni földeken.
Tavasszal az egész falu kint volt a búzaszenteléskor a plebánosatyával, hogy a faluhoz közeli dűlőket körbejárva kérjék az égiek kegyét és áldását a jó termés érdekében.
Nagyszüleim még a frissen szántott földbe, nyakba akasztott lazsnakból hintették a búzát, majd fogassal dolgozták bele a földbe. Ők még kézi kaszával arattak. Cséphadaróval és lovakkal nyomtatták a gabonát, majd erős szélben rostálták és szelelték tisztára. Ezután került föl a padlásra. Nagyapám árpát és zabot vetett a jószágok etetésére, búzát és rozst pedig kenyérnek, tésztának.
A gabonát a helybeli malomban őrlették meg. Az „íletbűl” kenyérliszt, tésztaliszt, grízes liszt és korpa lett.
A családnak egész évben ezt kellett beosztania. De amíg a búzavetéstől a liszteszsákok a padlásra kerültek, bizony sok víz lefolyt a Dunán. A hajladozó búzaszálakat meg közben vihar tépte, jég verte, tikkasztó hőség fonnyasztotta. De ha mindezt túlélte, akkor következett az emberpróbáló munka, az aratás.
Június 29. Péter, Pál napja. Ilyenkor úgy mondták a régi öregek- „megszakad a búza töve, aratni köll!”
Szüleim elmondásából tudom, hogy ilyenkor a Győri grófnőidejében ilyenkorra már itt voltak a messziről jött summások. Bandákba osztva készen álltak a cselédek, hónapos napszámosok és a béresek. Ezen a napon reggel a plebánosatya megszentelte a kaszákat, imát mondott a jó termésért. Az első marék levágott búzakalásszal egy gyerek pedig átkötötte a grófnő csuklóját.
Ez a gyerek egyszer édesanyám volt, éppen tíz évesen. 1926-ot írtak akkor.
Én tízéves 1958-ban voltam. Más kor, más világ, más aratás volt. Voltak egyéni gazdák és voltak termelőszövetkezetek. Az én édesapám az Alkotmányban volt fogatos. Még emlékszem, amikor a hatalmas dűlőkben suhogtak a kaszák, lebegtek a szélben a pöttyös fejkendők. Messzire hallatszott az aratónóta. Talán nótaszóra jobban ment a munka? Mindenesetre én nagyon boldog voltam, ha felülhettem a lovaskocsira édesapám mellé a bakra, egy-egy fordulóra. Évekig volt az aratóknál ebédhordó. Sajnos... vagy hála istennek pár év múlva az embereket és a lovakat kiszorították a munkából a gépek. A kombájnok néhány nap alatt úgy végeztek az aratással, hogy a falu népe szinte észre sem vette.
Én most mégis a régebbi, keservesebb aratásról mesélek. Emberibb volt az a munka, mert összetartotta a családokat, rokonokat, barátokat. Hisz aratni csak bandákban lehetett.
Egymást támogatva, egymást segítve.
Szüleim nagyszüleim is így arattak, amíg saját földjük volt. De így arattak a szomszéd Kósa Józsi bácsiék, Elek Laci bácsiék, meg az egész falu.
Az aratóbandában mindig az volt az első kaszás, aki a legszélesebb rendet vágta. Az összes többi aztán hozzá igazodott. Ez bizony nagy dicsőség volt, mert még a nóta is azt mondta:
„Nem vagy legény Berci, nem vagy legény Berci, Nem tudsz rendet vágni...”
A kaszás után ment a marokszedő, aki a földre hulló gabonát kévébe szedte, majd őt követte két-két kaszás után egy-egy kévekötő, aki összekötözte a kévéket. A kévekötéshez használatos kötelet már kora reggel megkötötték az asszonyok a rozs szárából, mert csak addig lehetett hajlítani, fonni, amíg harmatos volt. A kévéket azután kalásszal befelé kereszt alakúra összerakták. Ezt Perkátán kepének hívták. A legelső, a „papkéve” volt, ami a beázástól védte a keresztet.
Aratás alatt, ha az idő engedte, az emberek kint aludtak a földeken. Hajnalban kötelet csináltak, azután együtt megreggeliztek, azaz früstököltek. Ez szinte mindig kenyér, szalonna, hagyma volt. Azután megkalapálták, fenték a kaszát, és a „Jézus segíts” mondat után délig meg sem álltak. Ugyan nem tartozott a bandához, de még egy igen-igen fontos szereplője volt az aratásnak... ez pedig a ceglédi kannás vízhordógyerek volt.
Fekete klottgatyájánál a bőre sem volt sokkal világosabb, hiszen reggeltől napestig rótta a tarlót a hatalmas földeken.
Délben azután megérkezett a lovaskocsi, hozta az ebédet. Bableves, krumplileves, gulyásleves, jó sűrű, hogy laktatós legyen. Darástészta, krumplistészta, pörkölt nokedlival, rántott csibe tökfőzelékkel.
Jó nehéz paraszti ételek. Hiszen kellett az erő a nehéz fizikai munkához.
Ebéd után a fák alatt jólesett egy kis delelés, ki-ki elszívott egy-egy sodort cigarettát, aztán folytatódott a munka napnyugtáig.
Este a földvégi patakban vagy az odavitt vizeslajtban mindenki lemoshatta a nap porát, fáradalmát. Vacsora után aztán „No tegyük el magunkat holnapra...” mondattal a friss szalmából vetett ágyon tértek nyugovóra.
Nehéz, bizony emberpróbáló munka volt az aratás. Azok az emberek mégis nótaszóval dolgoztak egész nap. Este évődtek, anekdotáztak egymással. Egy tálból öten-hatan is vacsoráltak, Együtt küzdöttek a tikkasztó hőség, futásra kényszerítő égi háború ellen és együtt csatáztak a hajnali-esti szúnyogok hada ellen is.
Aratás után következett a gabona hazahordása, a „takarodás”.
Ilyenkor a lovaskocsikra föltették a vendégoldalakat, és a csatlásrudakat. Vagyis megnagyobbították a kocsit, hogy minél több kéve férjen föl rá. Nagyon kellett ám érteni a rakodáshoz! Egyben kellett, hogy maradjon a több száz kéve, a zötyögős kilométereken át. Jöttek a kocsik a csirói domboldalból, a szalasinai lejtőn, az eső mosta hepehupás dűlőutakon. Ha szerencsésen hazaértek, akkor a szérűskertben asztagba rakták a kévéket. Ez megint fontos dolog volt, úgy kellett csinálni, hogy nehogy beázzon, vihar bele ne kapjon, szél el ne hordja, amíg a cséplőgép, azaz a masina el nem kezd dolgozni.
A masinázás nekünk, gyerekeknek is nagy esemény volt. A hatalmas gépmonstrum, a pöfögő, füstölő „körmöstraktor”, és a körülötte szorgoskodó emberek, nagyon látványos esemény volt.
Először is ugyebár a „gépészbácsi”, akinek csak a szeme világított, egyébként mindene csupa olaj meg korom volt.
Aztán a két legfontosabb ember, az etető meg a kévevágó. Az ő munkájuk nagyon veszélyes volt. Több bérért, nagy kockázatot vállaltak. Aggódtak is az asszonyok, ha az ő párjuk állt fönn vagy 3 méter magasan a masina tetején. Ők vágták szét és adagolták a kévéket a gépbe. Lent a nyílásnál, ahol a búza kipergett, szintén két ember állt, és zsákolta be a szemeket. Szintén két ember hordta a szalmát a petrencésrudakkal, rakták össze a kazlakat.
Voltak még a töreklikasok meg a polyvalikasok. No meg az asztagbontók, meg a kazalrakók. Hát bizony volt mit nézni, még a felnőtteknek is , nem csak a gyerekeknek.
Este majd megettek minket a szúnyogok, de csak nem tágítottunk a kerítés tövéből. Merthogy csak onnan volt szabad nézni a masinázást, ne hogy bajunk essen.
A búza a padláson a legvédettebb, fő helyre került. A szalma alom lett a jószágoknak, a polyvát szecskára hintve a tehén, birka, kecske kapta. A törek meg a sárba gyúrva vályogtéglává változott.
Ugye, hogy igazat mondott öregapám?
„Íletet” vetett a Szalasinába...
De a kemény munka után ünnepelt is a parasztember. Mindig úgy igyekeztek, hogy István király napjára a búza a padlásra kerüljön. Az aratóbálon aztán húzta a cigány, a kondérban rotyogott a gulyás meg a birkapörkölt. Ha soha nem is, de ezen a napon volt rá ok, hogy mindenki mindenkivel áldomást igyon... hisz megvolt már a jövő évi kenyere!

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>


Ez egy ingyenes Dreamweaver sablon, amelyet a JustDreamweaver.com készített.

Impresszum      Adatkezelési tájékoztató