5. Gyermekkorom emlékei...
ZSÁK ÉS A FOLTJA...

1948-ban születtem. 16 éves koromig számítottam gyereknek. Most arról mondok igaz mesét, hogy ez idő tájt hogyan talált zsák a foltjára, kabát a gombjára.

Abban az időben hétköznap mindenki dolgozott. Ki az épülő Sztálinvárosban, ki a „csuportban” (azaz a helyi tsz-ben), ki a „szógaházi” szeszgyárban, az asszonyok, iskolából kimaradt gyerekek a helyi kertészetben, gyümölcsösben, „tyúkászatban”. Vagyis az öregeken kívül mindenkinek volt elfoglaltsága. Nem mintha nekik nem lett volna tennivalójuk... Ők ballagtak a szőlőhegyre, várták haza a teheneket, fegyelmezték a kotlóst ha nem törődött a csibéivel. Vagyis a hét minden napja kemény munkával telt. De a szombat, vasárnap az már a pihenésé volt. A szombat délelőtt a takarítással, utca-, udvarsöpréssel ment el. Közben elkészült az ebéd is. Nyári délután az asszonyok kicsit kiültek az utcára, kispadra. A nagylányok pedig már lázasan készülődtek az esti bálba. Abban az időben minden szombaton bál volt a „nagykultúrban”. Ez a hatalmas épület a zárdával (a mai óvodával) szemben állt. Iskolás koromban itt tartották a nagy ünnepségeket. Itt szavaltam anyák napján, itt játszottam a „Danikáné lányát”, és itt láttam először igazi színészeket is. Évente 3-4 alkalommal jött Perkátára a Dériné színház. Ezen a színpadon tapsoltunk Németh Marikának, Sárdi Jánosnak, Zentai Annának, és itt nevettetett meg minket Hofi Géza is.
De most vissza a bálba készülő nagyleányokhoz. Szombat délután van, és éppen bodorítják a hajukat. Mert a dauert csak egy évben egyszer lehetett csináltatni, mivel nagyon ártott a hajnak, no meg hát pénzbe is került. A bodorítás meg gyorsan készen volt, meg egyszerű is volt. Egy picit megnedvesítették a hajukat, és fürtönként felcsavarták egy darab rongycsíkra, amit végül két csomóra megkötöttek. Azután kiültek a napra, hogy minél előbb megszáradjon. Dehogy az idő ne teljen haszontalanul, hát horgoltak közben.
A bálok este 7-kor kezdődtek, de félhétkor már az egész falu ott tolongott a nagykultúrban. A fiatalok azért, mert táncolni, ismerkedni jöttek, az anyukák azért mert abban az időben a lányokat gardírozni kellett. Az apukák meg azért, mert két nőszemélyt nem jó éjnek idején magára hagyni.
Különben meg a nagymama úgyis otthon van, hogy vigyázzon a házra meg a kisebb gyerekekre. Táncolni már rég nem tud, de a meséiben olyan elevenen élnek a kocsmai bálok, az aratóbálok, a szüreti mulatságok, hogy amíg meséli a gyerekeknek, szinte visszafiatalodik.
1960-ban vagyunk. Fönt a színpadon a „paraszt Badi” húzza a talpalávalót. A gardimamák körbe ülik a hatalmas termet. Előttük állnak a lányok, a legények meg csoportokban középen mustrát tartanak. Aztán a kiszemelt leány előtt a legény meghajol, és azt kérdezi a mamától:

„- Szabad?
- Szabad.”

Egymásra mosolyogtak és már ismét minden egyszerű volt. A banda meg húzza: „Tűzpiros virág...”, „Bolyongok a város peremén...”, „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám...”. Az akkori slágerek.
Azután a tízperc szünetben a terem végi söntésben egy pohár málnaszörp, egy pikoló sör, egy hosszúlépés.
Sok idő nincs a homlok törölgetésére, mert a banda már húzza a „Nagyperkáti gyerek vagyok...”. No, ezt nem csak járni, ezt nótázni is muszáj. Ezeknél a csárdásos részeknél bizony a gardimamák se tudtak megülni egy helyben...
Éjfélkor aztán elhúzzák a Rákóczi indulót (magunk között szólva a „vakpalit...”). De mire erre sor került, már néhány leány már nem csak az édesanyjával ment haza. A fiú engedélyt kért, hogy velük tarthasson. Elöl mentek a fiatalok, utánuk a mamák. Egy-egy jól sikerült bál után nem egy életre szóló kapcsolat indult el.

Még a bál kapcsán mesélek a perkátai cigányzenekarokról.
Én a Kovács Guszti bácsi, a „paraszt Badi” és a „pupka” Somogyi Imre zenekarát ismertem. Nagy tekintélyű emberek voltak. Talán különösebb kottaismeret nélkül is virtuózai voltak a hangszerüknek. Egy bandában öten játszottak. A prímás, két kontrás, a cimbalmos és a bőgős.
Gyerekéveim alatt májustól szeptemberig szinte minden szombaton volt a faluban lakodalom.
Ezeket a zenészeket már hónapokkal előtte le kellett foglalni, annyi volt a munkájuk. Becsületes munkát végeztek, de becsületük is volt. Nem csak Perkátán, de a környező falvakban is. Tisztelet övezte a családjukat és leszármazottjaikat is. Neves prímás lett a „kisparaszt”, neves cimbalmos a Kovács Kálmi, és még folytathatnám tovább a sort.
De ezek a zenészek nem csak bálokat, lakodalmakat muzsikáltak ki, de zeneszóval jöttek újévet, húsvétot köszönteni is. Egy-egy eljegyzést, keresztelőt, névnapot is velük ünnepeltünk. Teljesen más hangulata volt az élő zenének, teljesen másképp vert az ember szíve, ha a cigány húzta a fülébe... „Vándor felhők fenn az égen...”

No, de vissza 1960-ba...
Vasárnap reggel, kismise, ebédfőzés, rendtétel, aztán az asszonyok ki a kispadra. A férfiaknak meg irány a kastélykert, a meccsre. A Bodó, a Pecsi, meg a Tilinger... Igaz csak „klottgatya”, meg fehér trikó volt rajtuk, de a focipályát alig lehetett megközelíteni, akkora volt a nézősereg. A meccs szünetében elmaradhatatlan volt a „csucska Pali bácsi” szerencse kereke, no meg a filléres zsákbamacska a gyerekeknek. Meccs után az idősek hazamentek, mert a jószágokat azért csak el kellett látni, de a fiataloknak csak ezután jött a java.
Volt szép új cukrászdánk, a környékben is jó hírnek örvendő Muskátli vendéglőnk, Lőrinc bácsi étterme, és persze a Sanyi kocsma.
Mindegyik kellemes, kulturált hely volt. Szerettek is a fiatalok betérni egy-egy bambira, egy-egy forintos fagyira. Az idősebbek meg egy korsó sörre, féldeci kevertre.

1957-ben teljesen átépítették a mozit. Hétfő kivételével minden nap volt előadás. Vasárnap délelőtt gyerekmatiné volt. Kismise után rohantunk is egyből a moziba. Az én nagy kedvencem Homoki Nagy István filmje a Cimborák volt.
Vasárnap délután 5 órakor és 7 órakor volt vetítés. Egy-egy jó filmnél örültünk még az állóhelynek is. A perkátai mozihoz évtizedeken át elválaszthatatlanul hozzátartozott a Csordás Pityu bácsi és Ilonka néni. Őket a szintén mindenki által ismert „Kerék” Imi és a Győző követte, míg csak meg nem szűntek az előadások.
Ezek a vasárnap délutánok is úgy zajlottak általában, hogy elindultunk hárman négyen barátnők, de hazafele már heten nyolcan mentünk, mer ugye a falubeli kutyáktól jó ha fél az ember gyereke, úgy hogy biztonságosabb ha legényember is van a csapatban...
Vagy talán nem is a kutyák miatt? No de térjünk csak vissza a zsák és foltja kérdéshez... Hogy is van ez? Miért is van manapság ennyi gomb nélküli kabát?
Miért is nem talál zsák a foltjára?

Én meg tudnám mondani... ...ugye Ön is?

Mészáros Zsuzsanna

Mészáros Zsuzsanna további visszaemlékezéseihez >>