32. Gyermekkorom emlékei...
A huszonnegyedik óra
Igaz mesém úgy is kezdhetném, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Perkáta határában három szőlőhegy. Az innenső, a túsó, meg a csiró.
Félő, hogy néhány év múlva már csak a mese őrzi emléküket. Pedig gyermekkoromban százával sorakoztak a hófehér nádtetős présházak az út két oldalán. Sőt, több családnak állandó lakóhelye is valamelyik szőlőhegyen volt.
Nem véletlenül telepítettek oda a homokos dombtetőkre kadarkát, oportót, mézest, mert azok a homokos, napsütötte domboldalak a szőlő igazi hazája.
Talán minden családnak volt kisebb-nagyobb szőlője, ahol megtermett az ünnepekre való borocska. De a szőlőhegy elképzelhetetlen volt diófa, mandulafa és minden egyéb gyümölcsfa nélkül. A sorok között pedig a család megtermelte az egész évre való zöldséget, paprikát, paradicsomot...
Fontos ember volt abban az időben a hegypásztor. Igaz akkor nem kellett a tolvajoktól félteni semmit. Ő inkább olyan összekötő kapocs volt az emberek között. Járta a szőlőket, mindenkihez volt egy-két jó szava. Hozta, vitte a fontos híreket, no és persze délben megkongatta a harangot a hegytetőn. Perkátán még egy szállóige is keletkezett róla. Tavasszal mikor szerződtették a tehenest, a kanászt, a hegypásztort, akkor a falu első embere azt mondta: Csősznek meg marad a Rogozsa!
Vagyis ha valami állandó volt, változatlan volt, arra azt mondták, marad a rogozsa. Ez a mondás pedig a Rogozsa Péter bácsit jelentette.
1860-ban állították a fakeresztet a szőlőhegy bejáratához, ami a háború alatt megsemmisült. Helyére a Pessei család csináltatott kőkeresztet 1943-ban.
Sokszor emelt fel édesanyám szőlőbe menet, hogy tegyem a marék árokparti virágomat a Jézuska lábához. Ezt a szokásom így öregasszonyként is megtartottam.
Szüleimtől megörököltem egy darab szőlőt, így hát én kilométereket kerekezek a mai napig.
Ha őszinte akarok lenni, talán igaza van annak, aki a filléres szupermarketekre esküszik.
Én meg a szőlőhegy hangulatára esküszöm. A sárgarigóra, az osonó őzekre, a talpamat égető homokra, a lengedező szellőre, meg a kakukkra. Meg a paradicsom ízű paradicsomra.
Régi időkben alig győztünk köszöngetni egymásnak, alig győztük fogadni a köszönéseket.
Most meg néha háromszor is megjárom a hegyet, mire valakinek mondhatom, hogy Adjon isten, jó napot!
Sajnos a sok száz szőlőföldből, talán ha 35-40 darabot munkálnak szőlőként. A többi kukorica, búza, napraforgó vagy parlagon hever gazzal benőve.
Pedig ezeken az Isten áldotta homokos dombokon a szőlő érzi otthon magát.
Sajnos már csak az a 35-40 konok öreg jár a szőlőhegyre metszőollóval, kapával, permetezővel. Mert akiknek én néha köszönni tudok, akikkel pár szót váltani tudok, azok bizony 60-70 éves emberek, sőt még több.
Ezek a legkonokabb földszerető kemény kitartó munkát szeretők, ezek az emberek esküsznek a jó levegő, a kakukkszó meg az adjon isten jó napot gyógyító erejére.
De mi lesz veled szőlőhegy, ha elfogy a kemény derékhad? Mi lesz veled szép, új szőlőhegyi kereszt meg harangláb? Szotyolatáblába kerülsz pár év múlva? Vajon kerülget-e majd a kombájn?
Szerintem a szőlőhegy legnagyobb gondja az, hogy én nagyon ritkán találkozom olyan szőlőt kapáló, kötöző földimmel, aki nekem így köszön: Csókolom Zsuzsa néni!
Perkáta, 2013. július 28.
Mészáros Zsuzsanna